Április 30., csütörtök, késő délután. Az utcák csendesek, az iskola udvara ballagásra készül - tiszta, rendezett.
Az épület most üres. Nagyon üres.
Ámde a virtuális térben elindult a beszélgetés, amiből most hiányzik az ölelés, a pacsi, a tarisznya bontogatása, a virágok illata - és igen, a sok diák kacaja, a szülők meghatottságtól könnyes szemének látványa.
A discordon megkezdődőtt az utolsó osztályfönöki óra,

hogy azután az aulában összegyűlve ki-ki elinduljon a szívvel készített, bitek alkotta ünnepi sétán. A prezin. Közösen. Majd a visszajátszásban a családdal, a barátokkal, és még ki tudja, hogyan.
Az igazgatói beszéd is opcionális - most az egyszer nem szól senki, ha arra éppen nem figyelsz - talán éppen ezért olyan érdekes az igazgató saját verse.
A középiskolai évek esszenciája - az informatikus végzőseink második élettere lett most az elsődleges mindannyiunk számára.
Ismerős helyzet, és mégis - hiányzik az offline lét.

Majd ősszel!

Várunk/vágyunk vissza, hogy elbúcsúzzunk. Úgy igazán!